A pataki erdőispánság vára

A vár két évtizeddel a tatárjárást követően bukkan fel először a forrásokban, ám ahhoz, hogy értelmezhessük azt a keretet, melyben genezise, felépültének okai, valamint történetének korai évtizedei belehelyezhetőek, első említésénél kicsivel korábbra kell visszanyúlnunk. 

A magyar Anonymus Gesta Hungarorumának 15. fejezetében azt olvashatjuk, hogy Árpád fejedelem a Sátorhalomtól a Tolcsva folyóig terjedő “egész földet”, egy bizonyos Ketel vitéznek adományozta, melyet aztán annak utódaitól I. András király szerzett meg birtokcserével. A Névtelen magyarázata szerint azért, mert egyfelől a terület alkalmas volt királyi vadászatokra, másfelől pedig azért, mert a felesége, aki az orosz fejedelem leánya volt, szeretett ezen a tájon lenni, hiszen így közelebb lehetett szülőföldjéhez, s félt a német császár támadásától is. Anonymusnak a honfoglalás regényes elbeszélését adó 1200 körül keletkezett munkája az akkori birtokviszonyok rekonstruálásának egyik fontos forrása. Ebben a vonatkozásban különösen figyelemreméltó azon említése, miszerint az újhelyi Sátorhegytől nagyjából a mai Olaszliszkáig terjedő terület a 13. század elején már régóta zárt királyi birtoktömböt alkotott, mely fontos helyszíne volt a királyi vadászatoknak, s összefüggött a királyi udvar bizonyos alkalmankénti itt tartózkodásával is. 

Az Anonymus leírásából kirajzolódó kép a modern történeti és régészeti kutatások során számos elemmel kiegészülve és gazdagodva hitelt érdemlő módon bizonyítást nyert. A történeti irodalom megállapításai szerint a magyar államalapítás során megalkotott alapvető, a vármegyékhez és az egyházmegyékhez hasonló fontosságú intézmények közé tartozott a királyi (valamint a királynéi és hercegi) birtokok és a rajtuk élő népek szervezete. Az intézmény párhuzamát megtalálhatjuk a kora-középkori Nyugat-Európában is, közelebbről az 22 egykori frank területen, ahol a királyok kíséretükkel időről-időre felkeresték a birodalmuk különböző pontjain létrehozott udvarházaikat, amelyek nemcsak szálláshelyei, hanem egyben a királyi birtokok és a rajtuk élő népek egy-egy csoportjainak centrumai is voltak. A nemzetközi szakirodalom ezt „utazó kormányzatnak” (Reiseherrschaft) nevezi. Az Árpád-kori magyar királyi udvar mozgó, állandó fővároshoz még nem kapcsolódó jellege több székhely és rezidencia kiépüléshez vezetett. Az udvartartás fokozatosan szilárduló központjai – ahol az uralkodói udvarhoz köthető legfontosabb egyházi intézmények is létrejöttek – az ország középső részén, a Székesfehérvár, Visegrád, Esztergom és (Ó)Buda által kijelölt régióban alakultak ki. A „medium regni” fogalommal illetett központi rezidenciatáj mellett ugyanakkor fontos szerep jutott az ország peremvidékein lévő királyi magánbirtokok udvarházainak és központjainak is, melyeket alkalmanként az uralkodó és kísérete is felkeresett. A királyi birtokok szervezetének legfőbb funkciója a királyi udvartartás ellátása, különféle igényeinek kielégítése volt. A királyi udvar „vándorlása” két célt szolgált: egyrészt lehetőséget teremtett az uralkodók népes kíséretének eltartására az udvarházakban felhalmozott adókból származó élelmiszerek és egyéb javak elfogyasztása révén, másrészt a királyok számára alkalmat nyújtott arra, hogy hatalmukat személyesen is gyakorolják. Állandó főváros hiányában a vándorló kormányzat intézményesen is rákényszerült, hogy minél intenzívebben használja ki a királyi birtokokat, amelyek az uradalmak anyagi alapjait képezték. Ezek a királyi birtokok meghatározott területet, valamint a rajtuk élő népeket foglalták magukba, melyek a királyi udvarok (curia vagy curtis) köré csoportosulhattak. Ennek a szervezeti modellnek három fontos eleme figyelhető meg. Ezek egyike volt a királyi kápolna (capella regalis). A történeti kutatások tisztázták, hogy a kora Árpád-korban az uralkodói magánbirtokokon alapított kápolnák később kiváltságos helyzetű, ún. exempt plébániákként jelentek meg és az esztergomi érsek joghatósága alá tartoztak. A másik jellegzetes összetevőnek a királyi udvarház (curia, domus regalis) tekinthető. Ezek az udvarházak nemcsak az uralkodó időről időre igénybe vett szálláshelyei voltak, hanem az ellátásukra rendelt földek és népek szervezeti központjai is. A harmadik elemnek a speciális szolgáltatásra kötelezett királyi népek jelenléte számított. 

Az Anonymus által fentebb idézett módon lehatárolt birtoktömb jelentős szereppel bíró királyi magánbirtok volt az Árpád-korban. Központja Patak település – a későbbi Sárospatak – volt, ahol a régészeti és történeti kutatás a királyi magánbirtok-szervezet mindhárom, imént felsorolt elemére hozott közvetlen, vagy közvetett bizonyítékokat. 1965- ben a város plébániatemplomának közelében napvilágra került egy rotunda, vagyis 23 körtemplom, melyet feltárója a 11. század közepére keltezett, s egy korai királyi udvarházhoz tartozó kápolnaként értelmezett. Ezt az értelmezést alátámasztja a település egyházjogi háttere is. Patakot már a legkorábbi ismert számbavételkor (1284-ben) exempt egyházként nevezte meg az esztergomi érsek. A korai egyházi kiváltság egyértelműen bizonyítja, hogy még a városiasodás megindulása előtti „magánegyház” gyakorlatával van dolgunk, amely szerint az uralkodói magánbirtokokon lévő királyi kápolnák a király földesúri joga révén kapták kiváltságukat, a király káplánja (capellanus regis) pedig megkapta a teljes tizedjövedelmet. Az I. András uralkodásának idejére datálható, Szent Mihály arkangyal tiszteletére felszentelt pataki királyi kápolna jogállása később átszállt az első formájában a 13. század végén felépült plébániatemplomra, amit a plébániaegyház aztán a teljes középkor folyamán bírt is. Noha a királyi kápolnán túl a korai uralkodói birtokszervezet másik fontos elemének számító udvarházra vonatkozóan okleveles említés nem maradt fenn, a királyi kápolna feltételezi az udvarház azzal egyidejű felépülését is. Ez az udvarház a közvetett topográfiai-történeti adatok tanúsága szerint az egykori királyi kápolna közelében lévő, mai római katolikus plébániaépület egyelőre még feltáratlan telektömbjére lokalizálható. A magterületen – a fent említett királyi magánbirtok struktúra harmadik elemeként – a mozgó királyi udvart igényeit kielégítő szolgáltató települések csoportja is kimutatható. 

A patakihoz hasonló, eleinte feltehetően gyér lakosságú, ám kiterjedt erdőséggel, komoly vadbőséggel s ezzel összefüggésben az uralkodói vadászatok fontos színtereivel is rendelkező királyi magánbirtokok – uradalmak – egy részleteiben nem ismert átalakulás eredményeként már a 12. század folyamán, de legkésőbb a 12-13. század fordulóján elnyerték szilárdabb „ispáni” szervezetüket. Az így létrejött, a királyi magánuradalmak és a várispánság között elhelyezkedő sajátos ispáni szervezetet – mely mind az udvari-, mind pedig a várszervezethez képest markáns különbözőségeket mutatott, s amelynek legjellemzőbb karakterét továbbra is egy-egy összefüggő, nagy kiterjedésű erdőség adta meg – a történeti irodalomban erdőispánságnak szokás nevezni. A királyi hatalom szervezett ilyeneket a gyepűk mentén (Patak mellett Bereg, Sáros, Torna, Ugocsa, Zólyom), de az ország belsejében (Bakony, Pilis, Segesd) is. A várispánságoktól, vagy vármegyéktől megkülönböztette őket az, hogy a 13. század második fele előtt vár nem emelkedett a területükön, s várnépek, várjobbágyok sem tartoztak a szervezetükhöz. Az erdőispánságok egy része – így pl. Torna, Sáros, vagy Bereg – később szabályos vármegyévé fejlődött, más részük egyszerűen elenyészett, vagy eladományozásuk után magánuradalommá vált, s beolvadt az adott területen kialakuló vármegyébe. A várispánságok és a velük sokszor részben területi átfedésben 24 létrejött erdőuradalmak viszonya számos variánst mutatott. Az erdőispánságokhoz tartozó szolgálónépek sajátos hierarchiába tartoztak, s felettük – az udvari szervezettől eltérő módon – nem érvényesült a nádor, vagy a megyésispán adószedői és bíráskodási joga. Az erdőispánságok vezetőit személyesen az uralkodó nevezte ki, a királyi vármegyék megyésispánjaitól alacsonyabb rangú pozícióba kerülő ispánok az uralkodó egyfajta „magánalkalmazottainak” számítottak.

Feltételezhető, hogy a Zemplén vármegye kellős közepén, a zempléni várispánság katonai, gazdasági és igazgatási bázisát alkotó, három földrajzi tömbre tagolódó birtokállomány között kialakuló pataki erdőispánság már az államszervezést követően sajátos birtoklási egységet képezett. Nevét központjáról, Patakról, a későbbi Sárospatakról kapta. A zempléni és abaúji területekre egyaránt kiterjedő erdőispánság területe 1200 körül magában foglalta a középkorban Nagy erdőnek (magna silva) nevezett teljes Zempléni-hegységet, centrumterületének a Pataktól délnyugat felé a Bodrog mentén húzódó települések láncolata számított a Liszkaolaszi (ma Olaszliszka) határában lévő Meszes birtokig. Az ispánság délnyugati szegletét a Bodrog völgyétől felfelé az Aba nemzetség birtokai vették körül, innen kelet és északkelet felé az erdőségben a Tolcsva nemzetség földjeivel valamint a zempléni vár korai földjeivel volt határos. Az ispánság a Bodrogközben mélyen, egészen a Tiszáig benyúló határrésszel is rendelkezett.

A terület kiemelt jelentőségére világít rá az egyik legkorábbi hazai hospes kiváltságlevél is, amely a pataki királyi magánbirtok szilárdabb szervezeti formává való átalakításával párhuzamosan, kiváltságokkal felruházott népcsoportok központi hatalom általi betelepítését jelzi. Imre király 1201-ben a „Szent Miklós egyháznál lakozó Pataki vendégtelepesek” (hospites de Potok) részére kiadott privilégiuma – mely a „Patakhoz közeli Olaszi falu” lakosai kérésére készült V. István általi 1272-es átiratban és IV. László mindkettőt átíró és megerősítő oklevelében maradt fenn – az Olasziba telepített vendégnépek kiváltsága volt. A rendelkezésre álló források és a nyelvészeti adatok azt bizonyítják, hogy az Árpád-kori Magyar Királyságba több hullámba érkező, elsősorban a királyi hatalom által támogatott „olaszok” többsége vallon és francia eredetű népcsoport volt. „Pataki hospesek” másutt is élhettek az erdőispánság területén: a két Bodrog-völgyi Olaszi (a későbbi Bodrogolaszi és Olaszliszka) őrzi az egykori vallon vendégek emlékét, s ebbe a körbe sorolandó a 12. század második feléig királyi birtokban lévő, akkor azonban az Aba nemzetégnek eladományozott Tállya település is.

A korábbi királyi udvarnokbirtokon létrejött erdőispánság korai központja a Patak település magjában sejtett udvarház lehetett, élén pedig – hasonlóan a vármegyékhez és a várispánságokhoz – a király által kinevezett ispán állt. A pataki ispán (comes de Potoc) tisztségének első említése 1219-ből maradt fenn. Ez a sajátos ispánsági szervezet noha alapvetően „uradalmi” jellegű volt, bizonyos fokú közfunkciót, joghatóságot is ellátott. A pataki ispánok birtokiktatási ügyekben, vagyonjogi vitákban tűnnek fel a 13. század első harmadában. Az első név szerint ismert pataki ispán, Gergely egy rontással vádolt asszony ügyében járt el. 1221 és 1234 között szerepelt a pataki ispán tisztségében Germanus fia Farkas, akinek helyettesét az udvarnokispánt (comes curialis), bizonyos Zugát 1221-ben említik. A pataki erdőispánságot az Árpádok mindvégig saját kézben tartották. Újhely a 14. század első negyedéig a pataki ispánság területén feküdt. A város alapítása, valamint a pataki erdőispánság várának felépülte a Magyar Királyság tatárdúlást követő újjáépítésének szerves része volt. Az ország struktúráját gyökeresen átalakító tatárjárás egyik legfontosabb tapasztalatának az számított, hogy az országra törő mongol seregek lendülete csak a megerősített városokkal és a magaslati pontokon felépített várakkal szemben tört meg. Ilyen vár azonban kevés volt az országban, így IV. Béla, aki a tatár pusztítást megelőzően még a korlátlan királyi hatalom helyreállítását tartotta belpolitikája legfontosabb elemének, maga rendelte el a városok megerődítését és kővárak felépítését. Az uralkodó nemcsak a környezetében lévő, kellő anyagi javakkal rendelkező magánosokat buzdította és támogatta 27 erődítésre alkalmas helyeken várak emelésére, hanem maga is várépítésbe kezdett: halálakor 14 új, királyi építésű vár állt az országban. A IV. Béla által emelt új várak között olyan erdőispánsági várak is szerepelnek, ahol addig a királyi kúriák alkották az ispánságok gazdasági és szervezeti centrumát. Ilyen volt a tornai erdőispánság vára, Szádvár, mely az uradalom központjában, Görgő faluban állott királyi kúriát válthatta fel, s ilyen volt a pataki erdőispánság újonnan emelt vára is, mely felépülte után nem sokkal a névadó település magjában feltételezett királyi udvarház funkcióját vehette át. A pataki erdőispánság központi része nem volt alkalmas magaslaton lévő, minden oldalról természetes akadályokkal védett, s így nehezen megközelíthető hegyi vár felépítésre. Megfelelő volt erre viszont a központtól mintegy 10 km-re lévő Sátoros hegycsoport keleti nyúlványa, a napjainkban is Várhegynek nevezett kúp. A korabeli szemlélet ezt a területet egységnek fogta fel, ez magyarázza, hogy az Újhely határában lévő várat felépülte után Patak várának nevezték. Hasonló, a fogalom tágabb földrajzi tartalommal való értelmezése tapasztalható tehát a vár kapcsán ugyanúgy, mint az Olasziban élő „pataki vendégtelepesek” 1201-es kiváltságlevele esetében.

A Pataki ispánság várának legkorábbi említése IV. Béla elsőszülött fiának, István hercegnek 1261-ben kelt, a pataki ispánságba újonnan érkezett sátorelői vendégnépek, azaz hospesek számára széleskörű előjogokat biztosító városprivilégiumában maradt fenn. Noha a vár építésének egyik legfőbb oka kétséget kizáróan az volt, hogy az országot érő esetleges támadás alkalmával menedéket nyújtson az erdőispánság lakosainak – amennyire a rendelkezésre álló forrásokból ez kihámozható – korai szerepe a refugium, vagyis menedékvár funkción túl jóval árnyaltabb lehetett. Topográfiai helyzeténél fogva a vár alkalmas volt arra is, hogy az alatta húzódó, az Árpád-kor időszakában kiemelt fontosságú utat ellenőrizze. A vár alatt futó nagy út (magna via) Ungvár irányába haladt, s egyrészt az Ung folyó völgyében az uzsoki hágón át, másrészt a Latorca völgyében az „Orosz Kapun” azaz a vereckei hágón keresztül a Kijevi Fejedelemségbe vezetett, s ez volt az útvonala a halicsi hadjáratoknak is. Ezen túlmenően a korai vár István ifjabb király családja számára időnkénti tartózkodási pontként is szolgált, majd – mint arról alább még lesz szó – felépülte után nem sokkal a pataki ispánság gazdasági, igazgatási centrumává is vált.

Térjünk még vissza röviden István herceghez, akinek személye szorosan összekapcsolódik a város és a vár alapításával, s annak korai történetével. Az uralkodó és elsőszülött fia közötti ország megosztás 13. század közepére már hagyományosnak mondható módján IV. Béla komoly tartományi hatalmat adott a trón várományosának számító Istvánnak. 1257-ben bízta rá először Erdély kormányzását, ám egy év múlva már a stájer területeket 28 irányítását jelölte ki feladatául. Miután a király később kénytelen volt lemondani Stájerországról, 1260 közepén István herceg visszakapta Erdélyt. István Erdély élére való visszakerülését követően számos esetben önállóan rendelkezett kelet-magyarországi ügyekben, annak ellenére, hogy területi hatáskörének kibővítésére csak az apjával megkötött, 1262-es pozsonyi rendelkezést követően került sor. A pataki erdőispánsághoz tartozó sátorelői vendégek szabadságait megállapító oklevélben úgy határozott a herceg, hogy a mai Sátoraljaújhely lakói hét megyében – Zemplén, Újvár, Sáros, Ung, Borsova (Bereg) Szabolcs vármegyékben, valamint hetedikként vélhetően a kiváltságlevélben meg nem nevezett pataki erdőispánság területén – vámmentességgel rendelkezzenek. Ez a felsorolás egyben egyfajta képet ad arról a területről, amit 1262-ben István saját uralma alá tartozónak vélt, s amely országrészben éppúgy feljogosítva érezte magát birtokok és kiváltságok osztogatására, miként Erdélyben. Az 1261-es városprivilégium a vár és a város sajátos viszonyát is megvilágítja. Háborús időkben a királyi várba menekült hospesek a várnagy joghatósága alá tartoztak. A királyi várnagy kiemelt szerepét jelzi, hogy város építésének felügyeletét is ő látta el: elvehette és másnak adományozhatta azokat a telkeket, melyeken az építkezés nem kezdődött el. Ha a városlakóknak kifogásuk lett volna a várnagy vagy az ispán ellen, közvetlenül a királynál vagy a hercegnél tehettek panaszt. A kiváltságlevél kibocsátásakor – amikor a város betelepítése épphogy elkezdődött, s a vár sem volt még teljesen kész – az erdőispánságnak még nem vár volt a központja: a pataki ispán és a pataki királyi várnagy a városprivilégiumban foglaltak tanúsága szerint két külön személy volt, eltérő joghatósággal. A vár még a következő esztendőben is épülőfélben volt, erről tanúskodik István herceg 1262. áprilisában keltezett oklevele, amelyben Ubul fia Mihálynak adományozta a vár északi részén lévő, akkor még épülőfélben lévő tornyát. Mihály a Balogsemjén nemzetség tagja, a Kállai család egyik őse volt. István herceg egyik bizalmi emberének számított, s ura mellett vélhetően részt vett az 1258-as stájerországi hadjáratban is.

Az adománylevél szövege szerint Mihály a tornyot – annak befejezése után – szabadon örökíthette fiaira, s örököseivel együtt a várnagy joghatóságától függetlenül használhatta. Kivételt jelentett ez alól a háborús helyzet: ilyenkor Mihály és fiai hasonlóan a várban tartózkodók összességéhez, a várnagy ítélőszéke előtt tartoztak megjelenni. További kedvezményként Mihály és fiai a torony szükségletére szállított élelemre és egyéb felszerelésre a harmincadvám alóli mentességet is megkapták. Noha a várat egy újabb tatár betöréstől tartva emelte a királyi hatalom, paradox módon egy súlyos belviszály alkalmával került sor első ostromára. IV. Béla életének utolsó évtizedét az 1260-as évek csaknem egészét 29 a fiával, Istvánnal folytatott viszály keserítette meg, s a nézeteltérés kétszer is fegyveres összecsapásba torkollt. István herceg, miután rövid stájerországi szereplését követően 1260 közepén másodszor is visszakapta Erdélyt, egyre súlyosbodó ellentétbe került apjával. 1262- ben egy részleteiben nem ismert, rövid, inkább talán erődemonstrációként jellemezhető összetűzést követően Pozsonyban egyezséget kötöttek. István ekkor felvette az ifjabb királyi címet, és a neki átengedett országrészt is kiterjesztették egészen a Duna vonaláig. Újabb két év múlva IV. Béla fegyverrel támadt fia ellen, ám kezdeti sikerei után véres harcokban – számos várostrom, négy nagyobb csata után – végül István kerekedett felül, s az 1262-es béke szerinti állapot folytatódott. A második konfliktusban kapott kiemelt szerepet a pataki erdőispánság vára. Ez a háború 1264 decemberében, IV. Béla csapatainak támadásával kezdődött. A belviszály kitörésének pontos okát nem ismerjük, de nem kizárt, hogy az ifjabb király „hatásköri túllépéseit” próbálta megtorolni az uralkodó. Az István országrészére törő, a Maros völgyében előrenyomuló királyi sereg élén a kun csapatok haladtak Kán nembéli László és fivére, Gyula vezetésével, ám Déva alatt vereséget szenvedtek István seregétől. A herceg a győzelem adta lendületet nem tudta kihasználni, hívei sorra elpártoltak tőle, s a Barcaságban lévő Feketehalom várába szorult vissza. Közben IV. Béla egy másik serege a Szepesség felől tört be az északkeleti országrészbe, s Patak vára ellen fordult, ahol az ifjabb király a háború kezdetén a családját hagyta. A vár némi ellenállást követően elesett, s István feleségét, Erzsébetet leányaival és az alig kétéves László herceggel együtt IV. Béla a Turóc megyében lévő, akkor Turulnak, később Znióvárnak nevezett erősségbe vitette. A Patakra támadó sereggel – melyet vélhetően Héder nembéli Henrik nádor vezetett – tarthatott István nővére, Anna hercegnő is, aki szerette volna visszakapni öccse által elvett környékbeli javait. Patak elfoglalása után megindult az országrész hódoltatása. Több vár – így a nógrád megyei Ágasvár és a tornai uradalom vára, Szádvár – is elesett, az abaúji Füzér vára viszont, melyet Rosd nembéli Endre fia Mihály védelmezett, kitartott István oldalán. A szorult helyzetben lévő ifjabb király hűséges híveivel – későbbi, jutalmazó adományokat tartalmazó oklevelek alapján 39 személyről tudjuk, hogy részt vett a vár védelmében – egy hónapon keresztül sikerrel tartotta Feketehalom várát. 1265. január végén aztán a Csák Péter és Máté vezette felmentő csapat a várból kitörő ostromlottakkal közösen szétverte a Kemény fia Lőrinc országbíró által vezetett sereget. Ezt követően István az ország közepe felé nyomult, s az Isaszeg mellett lezajlott, a háborút végleg eldöntő ütközetben legyőzte a Henrik nádor vezette királyi sereget. A teljes győzelmet arató István nem rohanta le apja országrészét, hanem hosszabb tárgyalást követően békét kötött vele.

István ifjabb király az 1260-as években rendszeresen megfordult Patakon, melyet oklevelei bizonyítanak. (1263. Reg Arp. RA 1800. sz, 1267 1874, 1268 1886) Első ismert itt keltezett oklevele egy 1263-ban, a jászói prépostságnak tett adománylevél. Ezen a ponton kell utalnunk arra a fontos körülményre, hogy az uralkodói oklevelek in Potok datálásai a késő Árpád-korban és kora Anjou-korban nem a pataki erdőispánság várát jelentik, hanem az erdőispánság névadó településére, Patakra utalhatnak. Így V. István, IV. László, valamint később I. Károly vonatkozó kelethelyű oklevelei kapcsán ismételten vissza kell utalnunk a Patak település magjában sejtett királyi udvarház problémájához. A magánbirtokán tartózkodó uralkodó a hegyi várhoz képest vélhetően jóval lakályosabb kúriájában szállt meg közvetlen kíséretével együtt, s onnan intézte a szükséges ügyeket. A fennmaradt forrásokból az uralkodó személyével egyedüliként kapcsolatba hozható „várbéli tartózkodás” István ifjabb király családjának 1264-es fogságba ejtése alkalmával inkább kivételes eset lehetett, amely minden bizonnyal a IV. Béla és elsőszülött fia közötti belviszály összefüggésében értelmezhető.

1281-ben – visszatérve a várral kapcsolatos eseménytörténet fonalához – IV. László és a hivataláról az év tavaszán leváltott nádora, Aba nembeli Finta – Aba Amadé testvére – között az északkeleti országrészt érintő komolyabb belháború alakult ki. 1281 nyarán a Gömör megyei Gede és az Abák fontos hatalmi központjának számító abúji Szalánc várát ostromolták IV. László seregei. Nem kizárt, hogy ezek az ostromok sikertelenek voltak, mivel az uralkodó a következő évben ismét Északkelet-Magyarországon hadakozott. IV. László 1282. júliusában és augusztusában több oklevelet is keltezett részben “in Potok” azaz Patakon, részben pedig “sub castro Patak” vagyis a Patak vára alatt. Hosszabb itteni tartózkodására az adott okot, hogy ekkor kerülhetett sor Patak várának ostromára. Magáról az ostromról egy ugyancsak 1282-ben kelt királyi adománylevél tesz konkrét utalást. A források hallgatnak arról, hogy a várat ekkor pontosan kitől kellett visszafoglalnia az uralkodónak. Nem kizárt, hogy Patakot maga Finta védte, de az sem, hogy az Abák köréhez tartozó korábbi beregi (1273) és pataki (1273-1282) ispán, akkor erdélyi vajda Tekes fia István tartotta birtokban a várat. Akárhogyan is volt, a harc a király győzelmével végződhetett. Ezt követően IV. László főként helyi birtokügyekkel foglalkozó gyűlést tartott az északkeleti országrész számára Patakon. Az újhelyi hospesek kérésére elrendelte, hogy az Újhelyhez tartozó birtokaikat, melyeket korábban elvettek tőlük, adják vissza nekik. Ez a négy birtok a város határától északra lévő, 1400 táján már pusztásodott Táj, a ma is önálló településként élő Borsi, a középkorban elpusztult, Borsitól délre lévő Kovácsi, valamint a mai Kistoronyával azonosítható Obozligete voltak. Ez a forrás azt bizonyítja, hogy vár teljes felépültét követően 31 a pataki erdőispánság belső szerkezete átalakult. Az ispánság északi részén egy kisebb területi egység jött létre, mely Újhelyen kívül még négy, a településhez csatolt birtokból állt. A szerkezeti átalakulással párhuzamosan, valamikor 13. század utolsó harmadában az erdőispánság igazgatási központja is áttevődött a Patak település magjától mintegy 10 km-re felépült várba. Az 1297-ben egy birtokbeiktatási ügyben eljáró Szentemágocs nembeli Frigyes titulusai szerint a pataki ispáni cím mellett egyben a király pataki várnagyának szerepkörét is betöltötte, ami azt bizonyítja, hogy a két tisztség ekkorra már összekapcsolódott. Az uradalom ezt követően a középkor folyamán végig őrizte kétközpontú, északi és déli részre tagolódó jellegét, az igazgatási központnak azonban mindvégig a vár számított.

Az 1285. évi, ún. második tatárjárás betörései több északkeleti megyét is érintettek. A Halics-Volhíniai Évkönyv tanúsága szerint két, egymástól függetlenül mozgó tatár sereg tört az országra: Nogaj serege Erdélyből, míg Telebuga serege pedig Sáros, vagy a még éppen Haliccsal határos Zemplén irányából hatolt az ország közepe felé. A várról és Újhely településről a második tatárjárással összefüggésben nincsen forrásunk, de egy későbbi oklevél említéséből ismeretes, hogy a mongol sereg komoly pusztítást végzett Patak településen. A tatárok felégették a domonkosok ottani kolostorát, s elhurcolták a település plébánosát is.

  1. László meggyilkolását követően, az uralkodó feltétlen hívének számító Baksa nembeli Simon fia György – aki apjával és fivéreivel már V. Istvánt is követte Feketehalom várába, majd később IV. László mellett a kunok ellen sikerrel megvívott Hód-tavi csatában is részt vett – mint annak várnagya vette birtokba Patak várát, majd adta át 1291-ben III. András királynak. Az utolsó Árpád-házi uralkodó ugyanebben az évben IV. Lászlóhoz hasonlóan szintén megerősítette az újhelyi hospesek V. Isvántól kapott 1261-es kiváltságait. Az 1290-es évek végén a már említett Szentemágocs nembeli Frigyes, majd az ugyanebbe a nemzetségbe tartozó Barnas fia Belus viselte a király pataki várnagyának tisztségét, s irányíthatta egyben a teljes erdőispánságot is. A vár castellanusa egy 1300 áprilisában kelt oklevél szerint ismételten a Baksa nemzetséghez tartozó Simon fia György volt, aki ekkor a szabolcsi ispáni címet is viselte.