A vár története az Anjou-korban

  1. januárjában, III. András halálával a már korábban tartományuraságokra töredezett országra nehéz időszak köszöntött. Az Árpád-ház kihalta utáni zűrzavaros években Patak vára továbbra is a Zemplénben, Abaújban, s Északkelet-Magyarország több, ezekkel szomszédos megyéjében is kiterjedt birtokokkal rendelkező, tehetős középbirtokos családnak számító Baksák kezén maradt. Az interregnum időszakában a Baksák – így az említett Simon fia György után annak László nevű unokaöccse – nemcsak várnagyai, hanem vélhetően tényleges birtokosai is voltak a várnak.

Az Árpádok trónjáért küzdő Anjou Károly Róbert 1304-1306 táján nem messze Patak várától, az Aba nemzetség területén tartózkodott, ahol egyfajta politikai menedéket biztosított számára a több megyére kiterjedő tartományokkal bíró Aba Amadé. Feltételezhető, hogy a nagyhatalmú tartományúr már III. András halálától kezdve Károly Róbert – akkor még meglehetősen kevés számú – hívei között lehetett, s szerepet vállalt a korona Kán Lászlótól való visszaszerzésében is. Az interregnum időszakát I. Károly harmadik, s egyben végleges koronázása zárta le 1310. augusztusában. Az immáron legitim, új király uralkodásának 1310 és 1323 közötti időszaka az ország újraegyesítésének és a királyi hatalom visszaállításának jegyében, az oligarchák elleni szakadatlan küzdelemmel telt. Ennek a küzdelemnek fontos színtere volt Északkelet-Magyarország, s ezen belül a pataki ispánság. 1311. szeptemberében a kassai szászok meggyilkolták a városukban tartózkodó Aba Amadét. A tartományúr és Kassa városa közötti feszültség oka – s ezáltal a gyilkosság indítéka is – vélhetően az lehetett, hogy Amadé és családja a várost örök birtokul igyekezett kieszközölni a királytól. Aba Amádé halálát követően I. Károly józan politikai megfontolásból az Amadé-fiakkal szembehelyezkedve Kassa városa mellé állt, s a város és az Abák között megkötött egyezség legalábbis formálisan az Amadé fiak északkelet-magyarországi kiskirályságának végét jelentette. A béke és a megegyezés azonban csak átmeneti volt. Ezen a ponton érdemes röviden kitérnünk a Patak várát birtokló Baksák és az Abák viszonyára. A már említett pataki várnagy, Simon fia György még Aba Amádé érdekkörébe tartozott, ám unokaöccsei, László és Dancs már többször is összeütközésbe keveredtek az abaúji oligarchával. Nem meglepő tehát, hogy a Kassa városával kötött megegyezésben foglaltakat felrúgó, s az 1312. év elején I. Károly ellen már nyíltan fellépő négy Amadéfi: János, Miklós, Dávid és László, miután Zemplénbe törve felégette a királyhoz hű Petenye fia Péter gálszécsi birtokát, a Baksákkal is összetűzésbe keveredett. Noha az eseményeket csak későbbi oklevelekből tudjuk rekonstruálni, annyi bizonyosnak tűnik, hogy az Amadé-fiak 1312 kora tavaszán elfoglalták 33 és kifosztották Patak városát. A zsákmánnyal elvonuló seregüket Petenye fia Péter, valamint Baksa nembeli László és Dancs üldözőbe vették és szétverték. I. Károlynak és híveinek, valamint az Amadé-fiaknak és szövetségeseinek a döntő összecsapására 1312. június 15-én került sor a Kassa közelében lévő Rozgonynál. Az ütközet az uralkodó és az ekkor megszülető új arisztokrácia első sarjait jelentő hívei győzelmével végződött. A rozgonyi csatát követően I. Károly a végig hűségén maradt Patakra húzódott vissza, s közel egy hónapon keresztül udvarával ott tartózkodva adományleveleket is kiállított a csatában helyt állt pártfogóinak – így a szászok ispánjának, Görgei Istvánnak, a Nagymihályiaknak, valamint a Lipócziaknak. 1312. június 29. és július 20. között összesen 8 ismert oklevelet állított ki, melyek közül 7 datálási helyeként in Potok, míg egy esetben in villa de Potok szerepel. Ezek az oklevelek tehát éppúgy nem Patak hegyi várában kerültek kiállításra, mint IV. László fentebb idézett oklevélcsoportja.

A rozgonyi csata nem biztosította véglegesen I. Károly uralmát ÉszakkeletMagyarországon. 1315-ben Kopasz nádor és Ákos István nádor fiai Csák Mátéval szövetségre lépve fellázadtak az uralkodó ellen, s rátámadtak Patak városára. Hasonlóan a három évvel korábbi eseményekhez, itt sincs adatunk arról, hogy a várnak az ostromára is sor került volna. Feltételezhető, hogy a király és hívei elleni megtorló akciók csak a védtelen Patak városát érintették, miként az is valószínű – bár konkrét forrásunk erre vonatkozósan sincsen – hogy a zsákmánnyal hazavonuló Amadéfik elleni rajtaütést a várból szervezték. 1316-ban aztán – a néhány évvel korábban még az Amadé-fiak ellen hadakozó – Petenye fia Péter zempléni ispán is a király ellen fordult, ám az ezzel kapcsolatos eseményeket pontosabban nem ismerjük. A források alapján úgy tűnik, hogy az I. Károly oldalán mindvégig hűségesen kitartó Baksák ekkoriban már királyi adományként bírhatták a várat és a hozzá tartozó birtokokat, azaz magát a pataki ispánság egészét. 1314-ben a család Tamás fia (Sztritei) László viselte a várnagyi címet. 1318-ban a család pereskedett is az uradalom kapcsán, Tamás fia László és Dancs átadták újhelyi részüket Simon fia Tamásnak. 1319-ben aztán I. Károly visszavette a Baksáktól a teljes uradalmat, amiért a lázadó Petenye fia Péter Zempléni birtokait: a gálszécsi uradalmat és néhány évvel azelőtt felépített Borostyán várát adta nekik kárpótlásul. 1319 és 1323 között Zólyomi Doncs tűnik fel, mint pataki és zólyomi ispán. Egy 1327. június 4-én keltezett oklevél említése szerint Babonics János, a királyné tárnokmestere viselte a várnagyi tisztséget. A Babonicsok I. Károly kedvelt híveinek számítottak, János korábban – bátyja, István 1316-os halálát követően – szlavón báni méltóságot is viselt. Nem kizárt, hogy I. Károly feleségétől, Erzsébettől, vagy az ő közvetítésével kaphatta meg az uradalmat, s mint a 34 vár birtokainak és jövedelmeinek haszonélvezője 1334-ben „Újhely várából” keltezte végrendeletét. Ez a legkorábbi ismert ilyen formájú elnevezése a várnak. A névváltoztatás mögött az állhat, hogy a pataki erdőispánság, mint szervezeti egység bomlásnak indult. Az ispánság 1323-ig szerepel a forrásokban, a pataki ispán utolsó említése 1329-ből ismert. Az erdőispánság a 14. század középső harmadában beolvadt Zemplén és Abaúj vármegye területébe. A 14. század középső harmadától az erdőispánsághoz tartozó területek közigazgatási szempontból Abaúj és Zemplén megyébe tagozódtak be, a pataki uradalom igazgatási központja pedig a várba tevődött át. A pataki ispánságnak, mint archaikus szerkezetnek a megszűnése után az Újhely felett magasodó Patak-vár fogalom a 14. század második felétől lassan anakronizmussá kezdett válni, noha hozzávetőlegesen még egy évszázadig élt az okleveles gyakorlatban a régi megnevezés. A várat egy 1367. évi oklevél „castrum Patakwar”-nak, míg két 1386. évi oklevél „castrum Patak”-nak, nevezi, s eladományozását megerősítő, 1392-es oklevélben is pataki királyi várként említik. A 15. század elején ez a megnevezés már csak kivételesen fordult elő, s innentől kezdve a források már újhelyi várról, s újhelyi várnagyokról szólnak, míg a 15. század végén megjelenő castrum Patak megnevezések már a Sárospatakon állt erődítésre vonatkoznak. Babonics János halálát követően az uradalom visszaháramlott a koronára.

1358 és 1367 között a Hermány nembeli Lackfi Miklós és Pál – akik zempléni, ungi és beregi ispánok is voltak – viselték az ekkor már felváltva patakinak és újhelyinek mondott vár várnagyi tisztségét. Az Anjouk pataki királyi (vagy királynéi) várnagyai – akik jelentős birtokokkal rendelkező nemesemberek voltak – különböző hivatali szolgálataik tiszteletdíjaként (pro honore) kaphatták a várat, a király nevében kötelesek voltak azt megvédeni, jövedelmeit behajtani és növelni. A királyi uradalomban igazgatási és gazdasági tevékenységet láttak el, bizonyos bíráskodási joghatósággal is rendelkeztek, ugyanakkor a várhoz tartozó birtokok és jövedelmek haszonélvezői is voltak. Mivel a várnagyok általában más hivatali pozíciókban is feltűnnek, személyükben nem lehetettek minden esetben a vár parancsnokai valamint az ahhoz tartozó uradalom vezetői, ezért gyakorta helyettes várnagyot (vicecastellanust) állítottak maguk helyére.