Perényi Péter birtoklása és a vár pusztulása

A Pálóczi Antal végrendeletében foglaltak nem váltak valóra. Húgát, Katalint nem fiúsították, ezért nem lehetett a birtokok örököse, csupán leánynegyed illette meg. Ezt is csak jóval később, 1536-ban kapta meg – két bodrogközi falu és másik kettő fele részének formájában – Perényi Pétertől, aki a mohácsi ütközetet követő zavaros időszakban a Pálócziakkal való nőági rokonságra hivatkozva rátette kezét a pataki uradalomra.

„és hogy onnét haza jöttünk a Mohácson való veszedelemből, énnekem Csaholy Imreh és Mogyorósi János úgy adták az újhelyi dézsmásságot. És mikor a dézsmán voltam, hát úgy jő Prini Péter Újhelyben és megszálla a remetéknél, és az újhelyi polgárok hozzá mennének ajándékkal, és mondá Prini Péter az polgároknak: No jó polgárok, uratok ott veszett, azért ne 44 féljetek, mert Istennek segítségéből én akarom gondotokat viselni, és mondanak az polgárok, megszolgálljuk Nagyságodnak, mint kegyelmes urunknak, de még az mi előbbi urunknak attyafiai kezében vagyunk, addig sehova nem mozdulhatunk, és mond Prini Péter nekiek, no legyetek vesztegséggel csak polgárok, nem sokáig lesztek ő kezek alatt, és hogy a polgárok onnét haza jövének, azokat megbeszéllék ezeket nekem.”

A Perényiek történetét a „Pataki” Perényiek 14-15. századi birtoklása kapcsán már röviden érintettük, most ismerkedjünk meg közelebbről az újhelyi vár utolsó birtokosával, a koronaőr Perényi Péterre. 

A magyarországi török hódoltság korszakának egyik legkiválóbb kutatója, Szakály Ferenc így jellemezte Perényi Pétert: „a körülményektől elrugaszkodott ego-optimista prototípusa.” A kétségkívül nagystílű, ám felettébb gátlástalan politizálást folytató főúrról kortársai még lesújtóbban vélekedtek. Ezek közül is kiemelkednek I. Szulejmán szavai: „A világ teremtése óta nem volt és nincs is nagyobb áruló a földön. Kétszer árult el engem, elárulta János királyt, elárulta a németek királyát, elárulta saját fiát, saját vérét, aki a markomban van”. Augustin Hirschvogel 1547 körül készült metszete egy nagy szakállú, elaggott emberként ábrázolja az ekkor mindössze 45 éves, ám életének utolsó öt és fél esztendejét I. Ferdinánd börtöneiben töltő Perényit. Ki volt tehát ez a rövid, de mozgalmas életű nagyúr, aki saját megítélése szerint semmi egyebet nem tett, csupáncsak azon fáradozott, országának szolgálhasson és hasznára lehessen?

A család terebesinek vagy nádorinak nevezett ágából származó Péter dédapja az a Perényi János tárnokmester volt, akinek személye a Pálócziakkal az 1440-es években folytatott háborúskodások alkalmával már szerepel. Az ő fia volt Perényi István zempléni főispán, királyi asztalnokmester és tárnokmester, aki a Hunyadi család bizalmi emberének számított, s 1464-ben részt vett I. (Hunyadi) Mátyás koronázásán. 1465-ben egy birtokper kapcsán hatalmaskodás vádjában bűnösnek találták, fő- és jószágvesztésre ítélték, melyből az előbbit vérdíjjal megválthatta. A következő évben az uralkodó az ítéletet visszavonta, István a családi birtokokat visszakapta, s 1468-69-ben lovászmesteri tisztséget viselhetett. Fia, Imre még jelentősebb pozíciókig jutott: horvát bán, majd az ország nádora (1504-1519) lett. Részt vett a Habsburg-Jagelló házassági szerződés létrehozásában, szolgálataiért német-római birodalmi hercegi címet is kapott. Ekkor már jelentős birtoktestek és várak voltak a család kezén: Terebes, Füzér, Csorbakő, Ónod, valamint Valpó és Siklós. Báthory Magdolnával kötött házasságából született Ferenc és Péter. Előbbi 1513-tól nagyváradi püspöki címet viselt, s a mohácsi síkon esett el. Az 1502-ben született Péter folytatta apja politikai pályáját, 45 temesvári főkapitányi, temesi és abaúji főispáni, valamint koronaőri tisztségeket töltött be. Részt vett a mohácsi ütközetben, ő vezette a magyar sereg balszárnyát, amely az anatóliai seregtesttel szemben a korabeli török források említése szerint nagy vitézséggel harcolt.

  1. októberében jelen volt a Szapolyai János által szervezett tokaji gyűlésen, ahol a rendek az ország megmentésről tanácskoztak, majd komoly szerepet töltött be november 11.- én a székesfehérvári királykoronázáson is: Várday Pállal közösen tartotta Szapolyai János feje fölé a koronát, amit a szertartást követően azonnal a füzéri várába vitt. Szapolyai rábízta az erdélyi vajdaságot, mely címet addig ő maga viselt, s ekkor adományozta számára Sárospatak és Újhely várait, tartozékaikkal együtt. Perényinek fontos volt a pataki és újhelyi birtok, hiszen azok szomszédosak voltak itt lévő jószágaival, így Füzérrel és Terebessel. Péter rezidenciáját az apja által 1508-ban megszerzett Siklóson rendezte be, ám az egyre fokozódó török veszély miatt igyekezett azt áthelyezni Északkelet-Magyarországra, s itt ideális helyszínül mutatkozott Sárospatak. Perényi frissen megkapott birtokai intézőjévé Athinai Simont tette meg, de megtűrte Pálóczi Katalint és gyermekeit is addigi otthonukban. 

Az 1526. december 17-én Pozsonyban királlyá választott I. (Habsburg) Ferdinánd a következő év elején maga írt levelet Perényinek, melyben büntetlenséget ígérve neki a táborába hívta őt, egy későbbi levelében pedig arra kérte a főurat, hogy addig ne valljon színt, míg ő haddal nem jön az országba. Ferdinánd 1527. november 3.-án Székesfehérváron tartott koronázására Perényi maga vitte a koronát füzéri várából. Ferdinánd megerősítette számára az időközben a Tiszántúlra visszaszorított Szapolyai Jánostól korábban kapott adományokat, így Újhely és Patak várait és tartozékait. Ferdinánd ezeket a birtokokat korábban már Thurzó Elek kincstartónak is megígérte, ám megkérte őt, hogy azokat engedje át a koronát kiszolgáltató Perényinek. 1528 elején, miután előző év decemberében felszólította híveit, hogy csatlakozzanak hozzá, János király Debrecenből megindította hadait Felső-Magyarország visszafoglalására. Miután Tokaj, majd Sárospatak is a kezére került, onnan tovább indulva ostromgyűrűt vont az Athinai Simon által védett újhelyi vár köré.

„Végül is Patakról felmentünk Újhely alá Esto mihi vasárnapján a böjtben. A királynak a szerzeteseknél a kolostorban volt a szállása. Az uraknak és a nemeseknek Pöstyéni Ferenc volt a szállásosztója a városban…Hanem a gyalogok hamarosan ostrom alá vették Újhely várát…És Simon diák volt bent a tiszt. Amikor már látta, hogy tizenöt napnál több is eltelt, azon nyomban jött a Literatus Simon a királyhoz, Oculi szombatján és megadta Újhely várát…És a király megindult Terebes ellen, és Terebest Cselei Kelemen tartotta.”

Az ostromról Kassa város tanácsának egyik jelentése is beszámol, megemlítve, hogy Jánosnak Újhely vára alatt a Margit és a Dorottya nevű ágyúi széthasadtak. A várat végül feladta Simon, s átpártolt János oldalára, aki március 1-én Terebesen át tovább indult Kassa felé. János egy héttel később, március 8-án a Kassa melletti Szinánál súlyos vereséget szenvedett Ferdinánd hadvezérétől, Johann Katzianertől, s Lengyelországba menekült. A szinai ütközetet követően Athinai Simon kegyelmet kért Katzianertől a vár feladása miatt és újfent kinyilvánította hűségét Perényinek. Nem sokkal ezt követően azonban Patakon megölte Perényi terebesi várnagyát, Cselei Kelement, több tisztet pedig foglyul ejtett. Ferdinánd fejvesztés terhe mellett tiltott mindenkit attól, hogy Simonhoz csatlakozzék, egyben arra kérte az öt felső-magyarországi várost, hogy küldjenek fegyvereseket kapitányainak, Serédi Gáspárnak és Bebek Ferencnek, hogy Athinai Simon ellen vonulhassanak. Serédi június 1.-én elfoglalta Sárospatak várát, majd Újhely vára alatt tárgyalni kezdett a várból kinnrekedt Athinai Simonnal annak feladásáról.

„Tudják meg uraságaitok, hogy vállalt feladataink közül semmit sem mellőzünk el. Simon diákot kizártuk Újhely várából, olyan váratlanul és hirtelen érkeztünk oda. Kun Gothárd a Tiszántúlra szaladt. Megfutamítjuk a többit is mind. Most már biztonságban arathattok, s mi még bátorságosabban szüreteljük majd a szőlőt. Ha lettek volna gyalogjaim és vagy két ágyúm, most kezünkben lenne Újhely, annyira megrémültek a várban. Mert kevesen voltak bent, alvárnagy is csak egy, az is alig tudott bejutni, mert a vár kapujáig üldöztük, és egyetlen lovas sem volt a várban a húsz hajdún kívül. Kelt Patakon, Magdolna napján 1528-ban.”

1529 elején Ferdinánd Katzianert küldte jelentős létszámú német zsoldossereggel Felső-Magyarország és a Tiszántúl visszafoglalására. A sereghez Perényi Péter és Török Bálint is csatlakozott. Március elején Regéc és Boldogkő már Katzianer kezén volt, s a hónap közepén hozzáfogott Újhely ostromához. Az ostrom hetekig elhúzódott. A sereg nem volt a várostromhoz szükséges komolyabb tűzerővel felszerelve, ezért Katzianer a vár aláaknázásával próbálkozott.

„Immár ötödik hetében járunk, hogy nehéz ágyúk híján Újhely várának aláásásával vesződöm, amitől nap nap után várom, hogy már annyira legyünk, és két-három napon belül hagyhassam levegőbe röpíteni. De hogy aztán fog-e sikerülni, vagy sem, abban nem vagyok bizonyos. Királyi felségtek előbbi írásaimból megtudhatta, miért kell mindenáron bajlódnom ezzel a várral, ami meggátol abban, hogy szándékom szerint a Tiszántúlra vagy Homonnára vonuljak. A városok érdekében is kényszerülök erre, hogy megnyugtathassuk és megoltalmazhassuk őket azzal is, hogy Simon diákot, akit bekerítettünk és beszorítottunk ide, nem hagyjuk meglapulni.”

A várat április közepén a várbeliekkel kötött megegyezés útján sikerült elfoglalnia Katzianernek. Athinai Simon titkon kiszökött a várból, az ostromlókkal ezt követően egyezségre lépő várkapitány és maroknyi csapata kegyelmet kapott.

„Ugyanaznap, amikor Simon diák titkon kiszökött a várból, a várban lévők ugyancsak áprilisnak 14-én odahívták a várhoz azokat, akik éjjeli őrjáratban elhaladtak mellette, mondván, hogy egyezségre akarnak lépni a vár megadásáról. Amit ezek éppen ezért a főkapitány tudtára adtak. Ezt hallván Katzianer, kiszemelte Bárányt, hogy mindent egyenként tudakoljon meg, aki nyomban el is vonult a vár kapujához, és menlevelet adott az oda- és visszaútra, valamint a tárgyalásra azoknak, akik a kapitány elé akartak járulni. Kevés szóval meg is egyeztek. Seregünk végül birtokába vette a várat minden tartozékával, ami csak volt benne. Katzianer pedig a várkapitány és tizenkét másik személy életének a király kegyéből megkegyelmezett, és megengedte, hogy mindegyikük annyit vihessen ki a várból, amennyit magára tudott szíjazni, mégpedig úgy, hogy engedetlenségük miatt amivel vétkeztek a király ellen, sem pénzét, sem kardját ne vihesse ki senki. Mindez, ha fel is dúlták volna a várat, négy nap alatt sem ment volna végbe. Márpedig nagy gondra és aggodalomra lett volna ok a fizetetlen gyalogok miatt, akik semmi jót nem műveltek volna három nap múltán, amikor hat hónapjuk terminusa lejárt, amilyen hosszú szolgálatra elszegődtek. Hiszen most is három hónapinál több zsoldjukkal tartoznak nekik. Ez volt hát leginkább az oka, hogy ilyen egyezségre léptek, azon felül is, hogy a vár épségben maradt, és más várak ostromának szükségletére lőport takarítottak meg.”

Perényi ezt követően Csicsva vára alá kísérte Katzianert, majd ezt követően – mivel fizetetlen zsoldosai sorra elhagyták – siklósi rezidenciájára távozott. 

A Lengyelországba menekült Szapolyai ezt követően szövetséget kötött I. Szulejmán szultánnal, aki 1529-ben két sereget is indított János megsegítésére. A hír hallatán a siklósi birtokán tartózkodó Perényi Sárospatakra akart menekülni, de Szerecsen János tolnai ispán Kajdacsnál családjával, kincseivel és a nála lévő koronával együtt elfogatta, s János királynak adta. János „továbbajándékozta” őt a szultánnak, aki megújíttatta vele a Szapolyainak tett, megszegett hűségesküjét, majd újra János kezére adta Budán. Noha Szapolyai biztosította jóindulatáról és szabadon engedte, a főúr mégsem csatlakozott újra hozzá. Az 1531. és 1532. évi ún. királytalan országgyűléseken Perényi saját tróntörekvéseinek adott nem is annyira burkoltan hangot. Nem túlzás azt állítani, hogy Perényi Péter egész politikájából az a ténykedés olvasható ki, hogy saját magát tartotta a korona legalkalmasabb örökösének.

Magyar királlyá koronázását a Porta segítségével képzelte el, számításai azonban nem váltak be. 1532. július 13-án Eszéknél jelentkezett a Bécs felé igyekvő törökök táborában Ibrahim pasánál, ám korántsem a várt fogadtatást kapta: bő egy évig kellett raboskodnia Budán, Ferenc fiát pedig a törökök túszként magukkal hurcolták. Ezt követően megújította a Szapolyai Jánosnak tett és többször megszegett esküjét. Ezekből az évekből a források hallgatnak Újhely váráról, annyi bizonyos, hogy valamilyen építkezés, helyreállítás zajlott ekkoriban, ezt bizonyítja egy 1533-as évszámmal ellátott kapuív elem. Perényi újhelyi várnagya ebben az évben Wégh Ambrus volt. Perényi 1534-ben fogott hozzá hatalmas 49 sárospataki építkezéseihez, a mezőváros déli felét bástyákkal ellátott fallal kerítve, s ennek délkeleti szegletében 1537-re felépítve új rezidenciáját, az eredetileg ötszintes, lőréses védőfolyosóval ellátott ágyútorony és reprezentatív lakótorony sajátos kombinációjaként megjelenő, későbbi nevén ún. Vörös tornyot. Az építkezés megkezdése a felső-magyarországi városok nemtetszését váltotta ki. Perényi 1534 februárjában Kassa városának írt levelében indoklásképpen a János-pártiak ismétlődő támadásait hozta fel, s utalt arra, hogy az általa megkezdett erődítési munkálatok – melyhez gyakorlott mesterembereket is kért – a városok biztonságát szolgálja majd.

1536-tól kezdődően mind erősebben jelentkezett a két király közötti békekötés igénye, s Ferdinánd mindent megtett, hogy Perényit a maga pártjára tartsa, aki hajlott is erre. Mondanunk sem kell: nem ingyen, hanem Diósgyőr váráért cserébe. 1537 tavaszán ugyanakkor már nyíltan a János-pártiak táborában tűnt fel, s bekapcsolódott a két király közötti megegyezés létrehozásába is. János 1537 decemberében újraadományozta a korábbi Pálóczi birtokokat, így Újhely és Dédes várakat, Sárospatak, Céke és Helmec várait, Újhely és Sárospatak mezővárosokat, valamint Sajószentpétert és Pétervásárát Perényinek. 

1537 decemberében újonnan épített sárospataki várában zajlottak a következő esztendőben aláírt váradi szerződést előkészítő tárgyalások. A váradi béke támogatásával Perényi kivívta Szulejmán haragját, aki állítólag ekkor mondta róla a bevezetőben idézett jellemzést. Sárospatak korszerű várának felépültével az újhelyi vár hadászati szerepe erősen lecsökkent, az utolsó név szerint ismert várnagya, a már említett Wégh Ambrus 1537-ben már pataki várnagyként szerepelt. Az újraadományozott birtokokba történő beiktatásra 1538 őszén, a leleszi konvent közreműködésével került sor. A helyszíni kiszállásról készült jelentése szerint a vár ekkor már lerombolt állapotban volt. 

Perényi 1540 tavaszától újra foglalkozott a Jánostól történő elszakadás gondolatával, s júliusban hosszú levélben kérte Thurzó Eleket, hogy segítse elő pártváltoztatását. Szapolyai rövidesen bekövetkezett halálával már esküje sem kötötte, így 1540 őszén ismét Ferdinánd pártjára állt. Megkapta a kancellári méltóságot és 1542. márciusa és októbere között a Dunától keletre és északra fekvő területek főkapitánya lett. Mivel ekkor sem rejtette véka alá török kapcsolatait, s ez azzal a nem megalapozatlan gyanúval járt, hogy esetleg információval látja el törököt a Buda visszafoglalására készülődő keresztény sereggel kapcsolatosan, Ferdinándnál végérvényesen betelt a pohár: 1542 októberében vasra verték, s fogságba vetették. Innen csak közvetlenül halála előtt, 1548-ban szabadult. Így ért tehát véget a kora újkori Magyar Királyság egyik legellentmondásosabb szereplőjének élete.

Újhely váráról az 1538-as említést követően hosszú évekig hallgatnak a források. 1546-ban Pálóczi örökösök tiltakoznak az ellen, hogy a Pálóczi-birtokokat megkaphassák a Perényiek, a Dobók, vagy mások. 1548-ban pedig a Pálócziakkal való rokonságukra hivatkozva a Dobók indítottak pert a birtokokért Perényi Gábor ellen. A birtokok felsorolásánál mindkét forrás leromboltként említi Újhely várát. Újhely vára tehát 1538-ban, vagy az előtt nem sokkal pusztulhatott el véglegesen, ám ennek pontos körülményei egyelőre ismeretlenek előttünk. Elképzelhető, hogy a Ferdinánd-párti seregek rombolták le, Perényinek Jánoshoz történő csatlakozását követően, de az sem zárható ki, hogy maga Perényi pusztította el, miután felépült Sárospatak vára.